Az indulás koraira sikerül, a negyed négyes kelés megvisel kicsit. A taxi 4:30-ra ér ki velem, már nyitva a csomagfeladó, nem kell várni. Becsekkolás után elkap egy America Expresses tyúk, akit nem lehet levakarni, kb. a testével akadályozza a továbbmenetelt. Meghallgatom, de azt hiszem változtatnom kell a hozzáállásomon, mert az emberek visszaélnek a türelmemmel és hogy fát lehet vágni a hátamon.
A beszálláshoz át kell sétálni egy rövid szakaszon az udvaron, majd egy hangárban várakoztatnak minket. Zökkenőmentes, gyors beszállás és felszállás, semmi említésre méltó. A WizzAir-rel repülök, egy óra húsz perces menetidővel. A repülőn egy harmincas, baseballsapis srác ül le mellém, többnyire olvas. A Világvége című könyvet, ami tekintve, hogy repülőn teszi mindezt, szürreálisan hat.
Az út utolsó szakaszán elkezdünk beszélgetni, elmeséli, hogy Németországban született, aztán Magyarországra költöztek haza. Később, már felnőttként élt ott hét évet és hiányzik neki Berlin. Az anyukája Milánóban él, de viszonylag ritkán megy hozzá, most is egy barátjához utazik Milánótól északra, néhány napra.
A csomagok gyorsan megérkeznek, 15-20 percen belül már túl is vagyunk az egészen. A Malpensa Reptér jól szervezett, feliratozott, még én sem tévedek el, végig jól követhető táblákkal, nyilakkal. Nem kergetnek körbe- körbe, mint tették azt például Isztambulban, ahol a jelzések nyomán haladva félórát keringtem.
A Malpensa express a reptér -1. szintjén található pályaudvarról indul, mindkét irányba félóránként indítanak járatot. Automata és pénztár is rendelkezésre áll, meglepően jól beszélnek angolul. A jegyet egy, a pénztár mellett található zöld automatában kell érvényesíteni, érdemes nem elfelejteni, enélkül keményen megbüntetnek.
A netről lenézett út alapján veszek jegyet a Cadorna irányába Bovisa-ig, 25 perc alatt tesszük meg a 49 km-es távot. A külvárosi részen feltűnően sok graffiti látható, van köztük néhány említésre méltó „alkotás”, bár többnyire inkább a falfirka kategóriába sorolhatók.
A vonat nemcsak gyors, tiszta és rendezett is. Sokan ezzel járnak be Milánóba dolgozni, feltűnően jól öltözött, elegáns emberek. Mindenki olvas, jó látni, hogy sokak kezében újság van, bár azért jellemzően nyomkodják az okostelefonjukat is…
Két férfi száll fel és ül le mellém az első állomáson. Egyikük 45-50 körüli, érdekesen kombinálja öltözködésében a színeket, párosítva a barnát és a feketét. A szemben ülő férfi 40-es évei elején járhat, átütő kék szempár néz rám kérdőn. Sportosan elegáns, karján férfi ékszert visel. Mindketten udvariasak, leszálláskor felállnak segíteni, az idősebb gyorsabb, leadja a bőröndöm.
Bovisa állomáson metróra szállok. Mindenhol van lift, a metrószerelvények vonaltól függően változnak, futnak a budapesti kékmetróhoz hasonló régi, lepukkant szerelvények, de mint később láttam a „belvárosi” vonalakon modernebbek is.
A liftnél fekete szemű, aprócska lány jön felém, megkérdezem, jó irányba tartok-e. Azonnal segít, nemcsak rámondja, igen, de jelzi, ő is arra megy, tartsak vele. Szabadozik az angolja miatt, pedig nincs miért. Milánóban született, Athena-nak hívják. 20-as évei végén járhat, egy irodában dolgozik, a külvárosból jár be Milánó központjába. Garibaldi megállóig együtt megyünk, kérdezget, hogy honnan jöttem, mit csinálok, meddig maradok. Mesél a fiatalok nehéz helyzetéről, a munkanélküliségről és hogy milyen hosszúra sikerült ez a tél. Ki van akadva, amiért 4 (!) percet késik a metró, neki ez most sokat jelent, mert munkába igyekszik, és még át kell szállnia egy másik metróvonalra.
A Garibaldin átszállok, új jegyet kell vennem, bemegyek egy trafikba. A nő a „lyukban” ötvenes, ad egy jegyet, háttérben egy alkoholistának kinéző férfi játékgépezik. Megállok egy pillanatra, olyan érzés önt el, mintha csak Budapesten lennék…
A zöld metróvonalon Loreto felé haladok, két megálló erejéig van szerencsém egy hegedűst hallgatni, aki a húzóskocsin szállított gépből szóló zenére hegedül. Rémesen… szörnyű, elcsépelt, romantikus slágereket játszik, szerencsére hamar leszáll, természetesen csak miután begyűjti az adományokat. Van egy rossz érzésem, hogy a Budapesten a Moszkván láttam-hallottam őt néhány hónapja, de gyorsan elhessegetem.
Loreton a felszínre érve realizálom, hogy öt percre lehetek a lakástól, így üzenetet küldök házigazdámnak, illetve asszisztensének, hogy mikor tudunk találkozni. Veszek egy Milánó térképet, talán még hasznát vehetem, bár amennyire értek a térképolvasáshoz, annyi erővel szabásminta is lehet…
Addigis kiülök egy közeli kávézó teraszára, meginni életem első olasz cappuccinóját. Valami isteni. Mindenki mosolyog, de mindenki rohan. Már első percben látni lehet, ki olasz, mert szalad. Aki „normálisan” megy, tuti turista. Eszembe jut, Athena mondta is a metrón, hogy két dolgot kell elfogadnom: itt mindenki rohan és mindenki hangos. Milánó a hangosan futó emberek városa.
Betti negyedóra múlva vár a lakásnál, odasétálok, talán ötpercnyire lehetek.
Az épület régi, de nem elhanyagolt. Egyszerre érünk oda Bettyvel.
Meg sem tudom saccolni, mennyi idős lehet, valahol harminc és ötven közötti, aprócska ázsiai nő. Nagyon kedves, az angolja néhány alapmondatra korlátozódik. Az is a szokásos „Chinese English”. A lépcsőház lenyűgöz. Elegáns, visszafogott, mégis monumentális minden. A belmagasság legalább 4-5 méter lehet, a lift tiszta és letisztult. A hatodikig lifttel megyünk, majd néhány lépcsőfok után a hetedik emeleti tetőtéri lakásban találjuk magunkat. A garzon igazán pici, de minden megvan benne, ami kell. Igazából ellaknék itt hosszabb távon is. Cuki kis lakás, a hangulata megkapó. Amerikai konyha, minimál stílusú berendezés. Látszik, hogy frissen és alaposan kitakarították, egy rossz szavam sem lehet. Mindenhol védelmező szimbólumok, minden ajtóra fonott keleti jelek akasztva, sokféle színben, attól függően, melyik helyiségbe vezet az adott ajtó. Betty elmutogatja, mi hol van, jelzi, használjak bátran mindent. Szabadkozik, hogy „very simle”, de minden a helyén van, Mikró, mosogatógép, plazmatévé, hűtő is van. Külön megmutatja, a konyhában lévő fűszereket és olajokat, rajongva beszél a főzésről. Mint elmondja a tulaj, Khay az unokatestvére és szakács. Egymás közt a filippínók nyelvén beszélnek, bár szerinte Khay elég gyengén.
Elindul, majd visszaszalad, gyalog, majdnem belehal a hét emeletbe, átadja a telefont Khaynek, aki kellemes időtöltést kíván és jelzi, a netre kicsit várnom kell, mert új a WiFi és még regisztrálniuk kell. Ő maga épp Velencében van egy esküvőn dolgozik, sajnálja, hogy nem találkozhatunk. Hétfőn bepótoljuk, mondja, mindenképp látni szeretne.
A Wifi hiánya gond. De nem baj, egy-két nap net nélkül nem árthat. Közben hív Khay férje, Rolly, hogy másnap mikor jöjjön beállítani a WiFi-t. 11-et beszélünk meg.
Lepakolok, de ettől a korai keléstől elég elcsigázott vagyok, lefekszem két órára szundizni egyet. Mikor felébredek, süt a nap, a borongós időt, mintha elfújta volna a szél. Nyakamba veszem a várost, a Buenos Aires sétányon haladok, majd a Venezia Corsón tovább. Mindenhol csak boltok és boltok, megtalálható itt minden, a budapesti plázák felszorozva ezerrel. Szinte agyonnyom a sok anyag, nemhogy megjönne az ember kedve a vásárláshoz, inkább menekülni kezd. Lehúzó a sok ember, aki a boltokban tolong, mintha a vásárlás valami életbevágó foglalatosság lenne.
Továbbhaladok, a Planetáriumhoz érve megnyugodok. Végre zöld. És nem boltok. Egy csodás parkba érek, ahol rengeteg család tobzódik. Játszóterek, zöld területek, az emberek játszanak, olvasnak, beszélgetnek. Néhány felállított standra bemegyek, a BMW különösen impozáns tervezésekkel és design-olt autókkal vonult ki.
Megtalálom a modern múzeumot, de épp zárnak, így kénytelen leszek máskor visszajönni. Visszafelé haladva eszem egy fagyit, méltán híres az olasz fagylalt, le vagyok nyűgözve. Ismét.
Este visszatérve a lakásba eldőlök, csak ekkor realizálom, hogy laza hat órát sétáltam.
