Vasárnap. Azt, hogy az olaszok kedvesek és udvariasak, de hogy ennyire hagyománytisztelők, csak ma értem meg. Míg az elmúlt két napban láttam őket rohanni, este élni, a turistákat gardírozni, ma, vasárnap délelőtt, szépen felöltözött családok sétálnak az utcán, templomba mennek. Mintha minden, ami ezen kívül esik, megszűnt volna létezni. Bármerre megyek, konganak a harangok. Elcsendesednek az utcák néhány órára, a tegnapi zsongáshoz képest, mintha ma nem is ugyanabban a városban járkálnék.
Délutánra visszatér a zsezsgés, a napsütés az utcára vonzza Milánó lakosságát. A boltok kinyitnak, a teraszok tömve. Csak ezt net dolgot nem tudom megoldani még mindig, úgyhogy egy rövid, kétórás sétát követően kiülök egy teraszra ebédelni. A paszta, a bor és a kapucsínó tökéletes. Jazz szól, a mediterrán hangulat minden eleme adott. Sikerül egy pohár bortól becsiccsentenem, jót beszélgetek a pincérrel és egy olasz lánnyal Marianaval. A lány idegenforgalmis, jót nevet a net problémámon, azonnal kezembe adja a telefonját, hogy nézzem meg rajta a mail-jeimet. Végül nincs rá szükség, a pincér jelzi, hogy az étterem egy hotelhez tartozik, nyugodtan menjek le a lobbyba a laptoppal és netezzek. Mariananak megköszönöm a kedvességét és lesétálok.
